2016. november 15., kedd

1. Az új kezdet

Éjjel tizenegy és én a szoba közepén állok a búvárruhámban. Kezemben a narancssárga mentőmellényem és hirtelen azt sem tudom mit tuszkoljak bele az apró zsebeibe. Annyira meg vagyok arról győződve, hogy most sikerülni fog az átjutás, hogy felhívom apát.
- Tania? - szól egy kissé rekedtes hang a vonal másik oldaláról.
- Apa! Azt hiszem ma sikerülni fog! 
Nagy csönd, majd - Vigyázz magadra kislányom, rendben? 
- Ugye lököttnek nézel? - kérdezem viccelődve, de  komolyan gondolom.
- Igen, de ez most mellékes. - nevet apa. 
- Kérlek, ha reggel kilencig nem jelentkeznék, akkor hívd fel Renatát és mond neki, hogy sürgősen el kellett utaznom, azért nem jelentkeztem reggel az állatkertben.
- Oké. Megmondom..., és Tania...
- Igen apa? 
- Telefont viszel?
- Persze, hogy viszek és egy napelemes töltőt is! 
- Az szuper, akkor időnként elugrom Torquay-ba és várom az üzeneteid!
- Apa, szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek kislányom.
Leteszem a telefont mielőtt bőgni kezdek. Hagyom, apa is sírja ki magát, bár soha nem vallaná be. Ő egy igazi férfi, olyan mint André...
Körülnézek és a töltőn és a telefonon kívül néhány hasznos dolgot betuszkolok a mellény zsebekbe. Főleg a fogkefém hiányzott az előző alkalommal, mivel a lószőrből és fából készült csoda, amit abban az időben használtak, nem igazán elégítette ki a szájápolási igényeim. A fogkrémről nem is beszélek, de azt már nem tudom magammal vinni, és tampont sem...nem minden zseb vízálló és úgyis elfogy egyszer az a néhány. Előveszem a neylonba csomagolt ruhám amit akkor hordtam amikor visszakerültem ide. Kitisztíttattam és a szekrényben őriztem,  hátha szükségem lesz egyszer rá. Azt tervezem, hogy a mellényem alá egy zacskóban elrejtem legalább a felső ruházatot, hogy ne legyek annyira feltűnő, feltéve, ha eszméletemnél leszek, amiben reménykedem. Felkapom a bringát és legurulok a kikötőhöz. Éjjel egy óra van, és ha jól néztem a neten, egy óra múlva tetőzik a dagály. A bringát elrejtem egy kapualjban, magamra tekerem a zacskóba készített ruhát a térdig érő búvár ruhámra majd felveszem a mellényt. Ellenőrzöm, hogy a zsebei zárva vannak, majd lassan a kikötő lépcsőjén a vízbe ereszkedem. Jó száz métert kell úsznom, hogy a Living Coasts barlangjához érjek. A sötét vízben egyszer csak prüszkölést hallok. Jól ismerem ezt a hangot. Egy fóka van a közelemben. Meg is látom a kerek fejét és óriási szemeit ahogy kibukkan tőlem néhány méter távolságban.
- Helló! - mondom halkan, majd elkezdek lassan tempózni a barlang irányába. A fóka lebukik, majd a másik oldalamon bukkan fel újra. Láthatóan tetszik neki a társaságom és hosszan úszik mellettem. Már hallom a tenger hangját ahogy a szikláknak csapódik majd eltűnik a barlangban hogy az újra kiokádja magából a temérdek vizet. A  barlang közelébe érek, remeg a szám, pedig cseppet sem fázom. A tenger most legalább 15 fokos és a ruhám melegen tart. Erőlködnöm sem kell, hogy fenntartsam magam, csak lebegek. Mellettem a barátom felbukkan és érdeklődve figyel. Mintha azért jött volna, hogy időutazásom tanúja legyen. Kinyújtom a kezem, hogy elérjem de eltűnik a vízben. Magamra maradok, várom a dagály tetőzését. A holdfény hosszú hidat varázsol elém a víz felszínén. Andréra gondolok, és hirtelen úgy érzem, ott van mellettem. Behunyom a szemem és mikor újra kinyitom szinte látom a barlang előtt egyre nagyobb körökben örvénylő tengert. Mint akit megbabonáztak úszok abba az irányba és érzem, hogy elkap a sodrás s egy pillanatra mintha körhintán ülnék megpördülök egy nagy ívben és egyre kissebb körökben majd az utolsó pillanatban veszek egy nagy levegőt s az örvény közepén belepörgök a mélybe.

Talán csak néhány másodpercre vesztettem el az eszméletem. Az örvény kidobott, s most a hold ugyanolyan intenzitással ragyog mint néhány perccel ezelőtt. Gyorsan felnézek a Living Coasts szikláira és legszívesebben  hangosan ujjonganék örömömben, mert a fekete acélhálók helyett most a Marine Spa méltóságteljes épülete magasodik fölöttem. Megcélozom az Imperial Szálló alatt lévő apró partot és kievickélek a holdfényben. Miután partot érek  néhány percig hallgatom, hogy nincs e a közelben valaki, ledobom magamról a mellényt és a vízhatlan ruhám és a neylonból kiveszem a korabeli ruhát. Cipőm az sajnos nincs, de a ruha elég hosszú, így talán nem lesz feltűnő, hogy mezítláb vagyok. Egyébként sincs hideg. A mellényt és a búvárruhám beletekerem a zacskóba és amilyen kicsire csak tudom, összehajtom. A fejemre egy széles, vékony anyagból készült sálat terítek, és szerintem úgy ahogy, de elfogadható a kinézetem. Abban reménykedem, hogy találok ilyen későn konflist ami felvisz Georgia házához a Babbacombe Down-ra. A síkos kis lépcsőkön meg-megcsúszik a lábam és nem mondom, hogy kellemes a kavicsokon lépkedni, káromkodom is veszettül, de túléltem már nagyobb katasztrófát is. Itt vagyok és ennél nagyobb boldogság nem is érhetne! A Beacon cove macskaköves utcája kihalt, a kikötőben néhány gázlámpa ég. Egy nagyobb és két kisebb hajó áll a belső kikötőben. A Queen's Family Hotel előtt két konflis várakozik. Kihúzom magam és odalépek az egyikhez. A bakon feltételezem szundít az öreg ősz bajuszos kocsis, mert kissé féloldalasan ül és fejét két kezével támasztva a térdén hangosan horkol.

- Uram! - szólok először halkan. Aztán eszembe jut, hogy az előkelő hölgyek nem uramozzák a kocsisokat, és kissé erélyesebben szólalok meg újra.
- Kocsis! Ébredjen!
Erre a varázsszóra azonnal felkapja az idős férfi a fejét.
- Hölgyem?
- El tudna vinni a Babbacombe Down-ra, Lady Thinder házához? - kérdezem  határozott hangon.
- Igenis hölgyem. - s már pattan is le a bakról, hogy a kis lépcsőt a kocsihoz lehajtsa és felsegítsen. A szoknyámat nem emelem föl, úgy szállok be a kocsiba, nehogy észrevegye a mocskos mezítlábas talpam. De szerencsére még félálomban van az öreg és már csapja is be a kocsiajtót, majd a két ló elindul felfelé, Babbacombe irányába. Nézem a kocsiablakból az alvó házakat és a tengeren megcsillanó holdat, majd a sárga gázlámpa pislákoló fényét és legszívesebben az egészet magamhoz ölelném mert végre itt lehetek és talán sikerül utólérnem a szerelmem!
Harminc perc sem telik el amikor megáll a két ló a lady házánál, amely most sötét, érthető okokból, hiszen hajnali fél három körül lehet. A kocsis lehajtja a lépcsőt és lesegít.
- Várjon egy percet kérem. - mondom és a kétszárnyú hatalmas ajtók felé indulok a kerten át.
Kopogásom visszhangzik a házban és néhány perc múlva fényt látok az egyik alsó szint ablakában.
Öt perc múlva nyílik az ajtó és John hórihorgas, hálósipkás feje jelenik meg benne, kezében gyertya.
Szemét hatalmasra mereszti, mert kísérteties látvány lehetek a fejemen egy kendővel, hajnalban  a gyalogköd térdig érő  felhőiben, amely nemrég ereszkedett le a sűrű gyepre.
- Nyugalom John! Nem vagyok kísértet. - mondom halkan. - Kérem, megtenné azt a szívességet, hogy kifizeti a kocsist aki a  ház előtt várakozik? - lépek be mellette az ajtón.
- Hogy...hogyne kisasszony. - nyeri vissza lassan lélekjelenlétét a gyakorlatiasságom láttán mert egy kísértet csak nem jár lovaskocsival amit aztán még ki is kell fizetni. Ráhagyom a többit és besétálok a szalonba, amely most sötét, csak a kandallóban pislákol talán az esti vacsora után megrakott tűz parazsa. Leteszem a zacskót a földre, amiben a cuccaim vannak és a sálat magamról. Ekkor már ott van mellettem John.
- Óhajtja kisasszony, hogy felébresszem az asszonyom? - kérdezi merev tartással mintha nem is hálósipkában és kockás köntösben, hanem a libériájában feszítene.
- Köszönöm, nem szükséges John. Hanem kérem, amennyiben lehetséges, lepihenhetnék a vendégszobában?
- Természetesen kisasszony, de attól tartok, hogy nincs befűtve.
- Semmi gond John. A paplan jó meleg és nem fogok megfázni. Kérem, hogy reggel próbálja kíméletesen értesíteni lady Thindert a jövetelemről, amennyiben ez lehetséges.
- Meg fogom próbálni kisasszony. - igéri az inas és követem az emeletre.
Ismerős illatok,  ismerős szoba fogad. Beleszippantok a levegőbe és úgy érzem hazaérkeztem.
Nem körülményeskedek, hanem ledobom a ruháim és fogom a mandula-dió likőrőm és üvegestől a számhoz emelem, hogy átmelegítsen. Ez sikerül is. Aztán nem törődve, hogy a lábam meg kellene mosni, bebújok a paplan alá, a levendula illatú tollpihe párnára hajtom a fejem és szinte azonnal mély álomba zuhanok.
Reggel csörömpölésre és hangos kiáltásokra ébredek.
- Repülősót! Repülősót hozzon Marie a ladynek! - kiáltja John.


2016. november 14., hétfő

2. Az igazság pillanata

Kibújok a meleg takaró alól és a szekrényhez lépek abban a reményben, hogy néhány hónapja otthagyott ruháim még nem lettek kidobva. - Bingó! - mondom, amikor kitárom a kétszárnyú cirádás ajtókat és meglátom a ruhákat. Felkapom a köntösöm és épp a fürdőbe mennék, amikor sürgető kopogás hallatszik az ajtómon.
- Tania! Tania! Kedvesem ott van? - hallom Georgia izgatott trillázását. Már pattanok is az ajtóhoz és kinyitom. Úgy ugrik a nyakamba, hogy megtántorodom.
- Tania! Bocsássa meg, hogy így elragadtattam magam. - mondja könnyes szemmel amikor elenged.
- De annyira felizgatott, hogy hirtelen feltámadt halottaiból, hogy nem bírtam magammal! - hátralép kezemet nem engedi el és jól megnéz magának!
- Ó istenem, hisz úgy lefogyott! Meséljen kérem, mert mentem meghalok ha nem tudom, mi ez a csoda, hogy itt van újra köztünk! Ó szegény André! Ha tudná! - szemeit törölgeti és húz magával az szalon  felé. Szóhoz se hagy jutni. Marie-t látom  tátott szájjal a folyosón állni, majd széles mosolyra húzódik a szája ahogy pukedlizik és rohan a szobámba, hogy rendbe tegye, befűtsön. John kitárja a ebédlő ajtaját immár teljes felszerelésben, de tartása cseppet sem változott a hajnali találkozásunk óta.
- John! Hozzon reggelit nekünk kérem és teát!  - intézkedik Georgia amikor leülünk egymással szemben.
- Igenis asszonyom. - válaszol John és máris térül fordul.
- És John! - kiált utána - hozzon valami szíverősítőt is a teához.
John kissé megütközik, hogy ebben a korai órában alkoholizáljunk, de tekintve a körülményeket, nem bánom én sem a rumos teát. Voltam vidéken eleget, ahol a nagyapám mindíg azt mondta, hogy nincs jobb étvágygerjesztő mint a Kisüsti. Amitől persze a lady szeme menten fennakadna, de hát ő máshoz szokott.
- Georgia...- kezdeném de a szavamba vág.
- Ó barátném! Ha tudná André mennyire kifordult magából mikor hazatért néhány hónapja!
Szívem négyütemű taktust kezd járni André neve hallatán és az a tudat, hogy szenvedett miattam iszonyúan fájdalmas.
- Georgia, nekem el kell mondanom mi történt valójában. - mondom a szemébe nézve.
- André azt mondta, hogy elragadta önt a tenger kedvesem. - néz rám aggódó szemekkel.
- Igen, ez valóban így volt.
- De hol kötött ki végül? És miért nem írt nekünk, hogy megnyugtassa a kedélyeket?
Közben John megjelenik a reggelivel és a teával. Mellette kis csiszolt üvegben arany színű valami alkohol. Talán konyak. Georgia löttyint a teájába majd az enyémbe is jócskán tölt.
- Köszönjük John, elmehet és kérem csukja be az ajtót maga után.
- Igen asszonyom! - mondja az inas és kihátrálva becsukja a kétszárnyú ajtót.. Magunkra maradunk. Egy két korty után ránézek és nagy levegőt veszek, de Georgia beszélni kezd.
- Amikor André megjelent azon a hideg, viharos reggel, úgy nézett ki mint aki megháborodott. Fel volt dúlva. Kérdeztem, hol van ön, de csak azt hajtogatta, "Visszament, visszament, pedig nem akart és mégis! Remélem jól van..." Egy szót sem értettem az egészből, aztán csak annyit mondott, hogy a tenger elragadta magát  kedvesem. - Georgia elhallgat és könnyes szeme most engem vizsgál  - André nagyon szereti önt barátném! Amin nem csodálkozom, hiszen oly szeretnivaló teremtés! - mosolyog rám és újra a kezem fogja és folytatja. - Miután elvitte a végrendeletet az ügyvédhez, napokig nem hallottam felőle, majd egyszer csak megjelent és olyan volt mintha a saját árnyéka lett volna. - néz maga elé Georgia, ahogy felidézi a napot. - Aztán leült és elmesélte az egész kalandos útjukat. Majd az utolsó éjszakát amikor a tenger elnyelte a lovaskocsit amelyben hazafelé tartottak. Utána néhány hétig nem láttam. Két hete jött el újra és elmesélte, hogy úgy döntött részt vesz Sir Valmont Ross expedíciójában, mert legalább elfoglalja magát valamivel, mert így meg fog bolondulni. Megkért, hogy a kertben állíttassunk fel egy szobrot, az ön emlékére drágám. Rám hagyott valamit amit a talapzatba akart temetni, mert ahogy mondta, mást úgy sem illetne meg. A művész még nem készült el a szoborral és azt hiszem amit a talapzatba rejtettünk volna, az önt illeti meg.
-  Mi az? - kérdezem és a szívem a torkomban dobog.
- Marie! - kiált most a lady és Marie egy perc múlva engedelmesen hozza a lady által kért dobozkát a szobájából. Majd a kezembe adja a kis fekete bőrbevonatú tokot.
- Nyissa ki kedvesem. - mosolyog rám.
Kinyitom a dobozt ami egy csodálatosan szép gyémántokkal díszített fínom művű gyűrűt rejt. Kérdő tekintetemre Georgia kiveszi a gyűrűt és az ujjamra húzza.
- Azt mondta André, ezt önnek szánta. A dédnagyanyja gyűrűje. Még a szegény megboldogult felesége, Emma sem hordta, mert neki az édesanyja gyűrűjét adta. Ez viszont...-néz csodálattal a szikrázó gyémánt rombuszokkal kirakott ékszerre - a dédnagyanyja eljegyzési gyűrűje volt. Hatvan évig hordta a kezén és istenemre mondom Tania. - néz rám meleg tekintettel. - Ön igazán hasonlít rá és jó helyre került végre.
Meghatottan nézem az ujjamra húzott gyűrűt amit mintha pontosan rászabták volna, és szinte melegít. André nekem szánta. A szobor talapzatában pihent volna évszázadokik, ha nem jelenek most meg.
 - Ó Georgia...köszönöm. - mondom könnyes szemmel.
-  Ne nekem köszönje, hanem a leendő férjének. - mosolyog. Erről jut eszembe! - kapja fel a fejét.
- Tudtommal az északi sarkra mentek ahol nagyon hideg van.
- Georgia, én azért jöttem, mert Andrénak segítségre van szüksége és ha nem figyelmeztetem időben, egy meggondolatlan és felelőtlen döntés miatt az életével fog fizetni.
- Hogyan drágám? És ezt honnan tudja?
Nagy levegőt veszek újra.
- Kérem, ígérje meg, hogy hinni fog nekem, mert amit most mondok az valószerűtlennek tűnhet önnek.
- Hát persze, hát persze. - paskolja meg a kezem és kíváncsian néz a szemembe.
- Georgia... én a jövőből jöttem ide 1894-be. - kimondtam és a lady úgy néz rám, mintha még mindíg várná a nagy bejelentést. Valami rövidzárlat lehet nála mert nincs semmiféle reakció.
- Tehát én 1986-ban születtem és egy véletlen baleset folytán egy örvény átszippantott ide tavaly és ön mentette meg az életem.
- Hogyan kedvesem? Ezt...ezt nem értem igazán. Arra próbál rávilágítani, hogy ön nem e világban született?
- Valami olyasmi. Vagyis pontosan 122 év választott el minket nem is olyan rég. Én a huszadik században születtem, vagyis az időben utaztam és ide csöppentem.
Georgia szeme értelmet kezd sugározni  és először csak a fejét rázza majd újra a szemembe néz.
- André ezt tudja?
- Igen tudja. És sajnálatos módon ahogy idejutottam, úgy jutottam vissza az én időmbe a vihar  miatt Georgia. Bár nem akartam. - mondom.
- Óh szegény drágáim.  Most már értem miért mondta folyamatosan André, hogy visszament, pedig nem akart. - néz rám szánakozó szemmel.
- Az én időmben olvastam, hogy André részt vett egy expedíción és..
- De hát hol olvasta ezt?
- Az interneten, ami egy hálózat amihez szerte a világon mindenhol hozzá lehet férni egy olyan eszközről is akár mint ez. - mondom és a zsebemből előhúzom a telefonom. Georgia meglepődve néz a fekete telefonra.
- Mi ez?
- Egy mobil telefon.
Ezután részletesen megpróbálom neki elmagyarázni, hogyan működik, mi működteti és a rengeteg kérdésére válaszokat gyártok a saját alapvető tudásomból véve az adatokat. Közben a reggeli elfogy, a tea elfogy és a konyaknak kinéző lötty is elfogy, s lassan dél van. Végül csak annyit mondok.
- Most azért sikerült újra visszatérnem, mert Andrénak szüksége van a segítségemre. Érzem, hogy emiatt történt mindez.
- Mindent amire szükséged van a rendelkezésedre bocsátok kedvesem! - mondja Georgia eltökélten.
- Egy hajót kell szereznem és meleg ruhát, felszerelést. Még ma útnak kell indulnom, mert kevés az időm. Arra gondoltam, talán Plymouthban találnék megfelelőt hajót és személyzetet aki vállalná, hogy az expedíciót kövesse.
Georgia feláll és sétálni kezd a szobában.
- Először is szükséged lesz egy kísérőre.
- Hogy mire? - most én nézek úgy mint egy borjú az új kapura.
- Egy előkelő hölgy nem utazhat egyedül.
- Ugyan Georgia...
- Nem, ha egyedül utazol nem vesznek komolyan. Kicsalják a pénzed, becsapnak.
Ha megfelelő kísérőd van, akkor tisztelettel bánnak veled, úgy ahogy megérdemled.
- De mégis ki jönne velem?
- Elküldöm veled Johnt! - mondja határozott hangon.
A becsukott ajtó mögött John hangos csattanással elterül a padlón.